Az elvtársak „keresték a fogást” az Ikarus tesztbuszon

A 70-es évek végén az Ikarus jelentős változtatásokat hajtott végre a 250-eseken. A legszembetűnőbb az első ajtó távműködtetése, a kézi hátsó ajtó, a műanyag fekete lökhárító. Ez volt az Ikarus 250.58-as, amely erősebb nagyobb lökettérfogatú Rába-MAN D2356HM6U motort, 220 LE teljesítménnyel és egy 6 sebességes ZF váltót kapott.

Mint általában mindig, 1978 májusában ezt az új buszt is kiküldték tesztelésre a Szovjetunióba, az Állami Tudományos Központ Közlekedéstudományi Intézet (NAMI) telepére. A fennmaradt feljegyzések szerint egyáltalán nem voltak elégedettek a szovjet szakmabeli elvtársak. Belekötöttek az ülések méretébe, a karfa távolságába. Keskenynek tartották a vezetőülést, a pedálok távolságát. Lemérték a pedálnyomó láb és a lábszár által bezárt szöget, ami nem tetszett nekik. Gyengének tartották a szervokormány hatékonyságát, a fékekkel sem voltak elégedettek. Az automata ajtón nem volt kézi nyitási lehetőség.

A busz zajszintje 7 decibellel nagyobb volt a hasonló kategóriájú buszokénál. Ezek nem voltak óriási hibák, de némi áralkudozásra jók voltak. Köztudott volt, hogy nem voltak olcsók a magyar buszok, de a transzferábilis rubelelszámolás, a Zsigulival, vagy más típusú autóval történő barterezés a szovjeteknek kedvezett. A 70-es évek végére mintegy 5 százalékkal, 5,3 milliárd rubel körüli szintre emelkedik a magyar—szovjet árucsere-forgalom értéke. Az is tény, hogy éppen abban az évben adták át a Szovjetuniónak az ötvenezredik Ikarus autóbuszt.