1973 január elején az IMTC (Caracasi Önkormányzati Közlekedési Vállalat) vezérigazgatója járt Székesfehérváron, hogy a venezuelai konszern nevében tárgyalásokat folytasson egy megkötendő üzletről. A venezuelai fél kérésére a fehérvári gyár az IMTC emblémájával látta el az egyik Ikarus 255-ös buszát, amelyet január végén a hamburgi kikötőben behajóztak Venezuela felé.
A vezérigazgató kérése volt, hogy a szakemberek és az utasok az otthoni út- és klímaviszonyok közepette ismerkedhessenek meg a járművel. Még venezuelai rendszámtábla is került a buszra.
„Sok autóbuszra van szükségünk, s a gyár megtekintése után azzal a meggyőződéssel számolok be otthon az IMTC igazgatótanácsának, hogy kitűnő partnert látok az Ikarusban.” – nyilatkozta a vezérigazgató.
Két csend után, Venezuela 1975-ben igen jelentős számú Ikarus buszt vásárolt, amikor Diego Arria, Caracas szövetségi körzetének kormányzója meghirdette a főváros tömegközlekedésének reformját.
278 darab 266-ost, 311 darab 260-ast és 29 darab 280-as csuklóst vettek. Valamennyit MAN motorral.
1975 július 19-e szép dátum az Ikarus történetében. Amikor az első kontingens lábon megérkezett a hamburgi kikötőbe, még a német újságok is írtak róla. Többek között a Morgenpost azt írta: „A legnagyobb autóbusz-szállítási üzlet részeként, amit eddig a hamburgi kikötőben megkötöttek, tegnap 40 Ikarus autóbusz rendezett buszparádét. Látható jele ez, a hamburgi világkikötőn át lebonyolódó, növekvő magyar tranzitforgalomnak. A 40 Ikarus az olasz Transoceanica Franceska teherhajóra hajózták be és Venezuelába, Caracas felé indult.”
A buszok a venezuelai fővárostól 30 kilométerre, a La Guaira kikötőjébe érkeztek.
A kiküldött magyar vevőszolgálatosok először Caracas La Yguara kerületében építettek karbantartó telephelyet, az építkezés 1974-ben kezdődött szerény körülmények között. (Sokáig az alkatrészeket csomagolópapíron kellett tárolni.)
Szintén Caracasban, az El Pinar kerületben nyitották meg a kettes számú telephelyet, itt bozótvágó machetével még a bozótirtást is a magyar szerelők végezték, és bizony előfordult, hogy csörgőkígyó tekeredett ki a bokrok alól.
A távoli városokban levő buszok karbantartását általában hetente kiszálló mozgó brigádok végezték. A venezuelai karbantartókat az Ikarus taníttatta be. Ügyelni is kellett az autóbuszokra, mert az időjárás különben kikezdte volna a járműveket.
Az Ikarus buszokkal egyidőben vásárolt Leyland buszoknál volt, hogy egyszerre tucatnyi autóbusz motorját kellett például a briteknek lecserélniük, mert nem bírták a trópusi körülményeket.
1975 decemberében a venezuelai elnök egyik vidéki látogatása során elhatározta, hogy kíséretével egy Ikarus 280-as busszal utazik. Erről aztán egy terjedelmes cikkben számolt be a caracasi El Universal újság.
A tudósítás szerint „Több, mint hatszáz”, „csaknem ezer” Ikarus autóbusz közlekedik Venezuelában, ezek az autóbuszok egyaránt bírják a nehéz hegyi terepet és az autópályák kötelezően tartós nagy sebességét.
Az újság idézi a 280-assal Tachiába érkezett elnököt, aki a venezuelai és külföldi újságíróknak – ha udvarias túlzással is – megjegyezte: „…ezen jobb utazni, mint a Cadillac-en. Ez mindent tud…”
Caracasban a 70-es évek közepén 2000 busz zömmel 43 magántársaság kezén volt, mellettük csak egy állami vállalat árválkodott, körülbelül 600 autóbusszal.
Amikor 1975-ben Diego Arria, Caracas szövetségi körzetének kormányzója meghirdette a főváros tömegközlekedésének reformját, Venezuela igen jelentős számú Ikarus buszt vásárolt. De nemcsak Caracasban voltak magyar buszok, hanem egyes vidéki városokban is, ami csak tetézte a gondokat, hiszen nem volt könnyű dolog, szemmel tartani a 650 kilométerre Caracastól levő Matuvin város Ikarusait. Márpedig ez a szemmel-tartás kötelezettség volt. Az Ikarus vevőszolgálatnak fenn kellett tartania 50 kocsinként két-két szerelőt, mérnököt vagy technikust.
A feljegyzések szerint, volt olyan idő, amikor még a budapesti műszaki egyetem adjunktusa is kint dolgozott, hogy kidolgozza a karbantartás elméleti kérdéseit. A karbantartásnak ugyanis ott nem volt hagyománya.
Az Ikarusnál kezdetben gondot okozott, hogy a buszos cégek nem rendeltetés-szerűen használták a buszokat. Így például városi forgalomba állítottak be elővárosi forgalomra alkalmas differenciálművel felszerelt autóbuszokat és ezek érthetően másképp reagáltak a lassú városi forgalomra, a gyakori leállásra. Sokszor rosszul állították be a porlasztót, holott az Ikarus ügyelni akart arra, hogy a környezetvédelmi szempontból ne adjanak támadási felületet a konkurens cégeknek. Azok pedig voltak bőven: Mercedesek, Leylandok, spanyol Pegasok és Blue Bird-ök jártak együtt az Ikaruszokkal Venezuela nagyvárosainak útjain. Az olajország piacán rendkívül kiélezett volt a verseny.
Egy tragédia kérdőjelekkel.
Venezuela 1974-ben és ’75-ben összesen 603 darab Ikarus buszt importált. Az állami Inversionista del Transporte cég vásárolta őket, 260-asokat, 280-asokat és 266-osokat.
A nagy számok törvénye szerint előfordulhatnak balesetek. Ez alól az Ikarus sem volt kivétel, a 4 kontinens országaiban több baleset, karambol történt. Azonban megrázta Venezuelát az a baleset, amely 1976 október 4-én történt Caracasban. A Resumen magazin részletes beszámolója szerint: „A kis Gabriel Adolfo Otamendi Corrales, mindössze hároméves volt, könnyen átjutott azon a hatalmas lyukon, amely az anyjával közös ülése mellett keletkezett a busz padlóján, és halálra zúzták a busz hátsó kerekei.” „Így borzasztóan és tragikusan véget ért egy ártatlan élete ezen a durva és abszurd módon és a caracasiak rájöttek, hogy a híres buszok padlója papírmaséból készült”– állt a magazinban. A vizsgálatok idejére a buszokat le is állították egy időre.
Az ügyben sok volt a gyanús körülmény, ám a vizsgálat lezárásáról évekig nem lehetett hallani. Aztán 2011. december 25-én Diego Arria, (aki a baleset idején a Szövetségi körzet Caracas kormányzója volt) a Twitter közösségi hálón keresztül azt írta: „Caracasnak adtuk a történelem legjobb buszflottáját”, utalva a Leylandra és az Ikarusra. Egy követője megkérdezte a balesetről, amikor egy gyerek életét vesztette, Arria azt mondta: „Ez a buszbaleset bizonyíthatóan egy merénylet miatt történt.”
A padló ugyanis nem beszakadt, hanem az egyik fedél nem volt rendesen rögzítve.
Caracasban akkoriban sok autóbusz volt, több, mint 2 ezer zömmel 43 magántársaság kezén. Mellettük csak egy állami vállalat volt. Egy kicsit kiélezve a dolgot, az Ikarusnak ötvenszeres erőfeszítésre volt szüksége, ha jó kapcsolatokat akart kiépíteni mindegyik caracasi közlekedési vállalattal. Ez azonban a gazdag olajországba szállító autóbusz importőröket vélhetően zavarta. De az akkori kormányzó elleni provokációra gyanakodott a sajtó.
Az Ikarus gyár gáláns üzleti megoldása.
1975 második felében, miután az Ikarus Venezuelának leszállította a megrendelt 260-as, 280-as és 266-os buszokat, kiderült, hogy ez utóbbi típusnál különösen sok gond volt a váltókkal. Ekkor ellentételezésként 2 darab 256-os tárgyalóbuszt ajánlott fel az Ikarus.
Képünkön ezek egyike látható egy gazzal benőtt Caracas melletti roncstelepen.
Nem túl régi venezuelai Twitter bejegyzések szerint az utóbbi években nincs túl jó állapotban Caracas tömegközlekedése. Visszasírják a régi időket, például: „40 évvel ezelőtt az Ikarusok a régió legjobb tömegközlekedési egységei voltak, és ma, amit most mutat, az szomorú és méltatlan.” – olvasható egy bejegyzésben.
Ebben a bizonyos közel 40 évvel ezelőtti időszakban vásárolt Venezuela sok Leyland és Ikarus buszt. Különösen – mint sok országban – a csuklósokat nagyon szerették, mert itt is újdonság volt, a helyi népnyelv szerinti „camionetica”.
A buszok egy részét később vállalatok is használták, sőt néhány iskolabuszként működött. Ma már csak roncstelepen találhatók. Egyébként az Ikarus buszokat használták a Pánamerikai Játékokon is, majd alig 10 évvel később, 1984-ben végleg eltűntek.
Sajnos, jóllehet a Caracasi Közlekedési Múzeum, a Museo del Transporte Guillermo José Schael 20 ezer négyzetméteres kiállítóhelyén sokféle közlekedési eszköz található, azonban a néhány kiállított autóbusz között nincs Ikarus.
Több roncstelepen találhatók Ikarus buszok, például Caracastól 40 kilométerre a hegyekben lévő Carayaca településen vannak a buszok, méghozzá egy hegygerincen, amelyről remek kilátás nyílik a 3 kilométerre lévő tengerre. (Alejandro Curvelo fotósorozata.)
