Az „igásló” tette a dolgát.

1972-ben a szovjet utakon az Ikarus 255 váltotta fel a hagyományos Ikarus 55-öt. Külsőleg az Ikarus-250-hez hasonlított, de 1 méterrel rövidebb volt. Az első sorozatgyártású buszok 1972 végén hagyták el a futószalagot. Az Ikarus-255 ugyanazzal a motorral és sebességváltóval volt felszerelve, mint az Ikarus-250 első módosításai. A 250-es modellel ellentétben a 255-öst laprugóval, és nem légrugós felfüggesztéssel szerelték fel. A busznak két mechanikus ajtaja volt – elöl és hátul.

A busz belseje „szegényesebb volt” az Ikarus-250-hez képest. Az üléstámlák közötti távolság kisebb volt, az ülések száma pedig meghaladta a 250-esét. Az egyedi világítással és szellőztetéssel ellátott panel helyett csak egy háló volt a kis poggyász számára. Az Ikarus 255-öst a szovjet sofőrök igáslónak becézték, mert nem a megjelenés volt a lényeg, hanem az eredmény. A legyártott autóbuszok jelentős részét, 16219 példányt a Szovjetunióba küldték, melyeket fehér aljú sötétpirosra, piros aljú fehérre festették. Az 1975 előtt a Szovjetunióba szállított buszok többsége további fényszórókkal volt felszerelve, és a szélvédő fölé is helyeztek egy reflektort.

Talán kevésbé ismert, hogy a „szocialista tábor” akkor ismerte meg igazán a 255-ösöket, amikor az Orenburgi gázvezeték építéséről tudósító híradós filmekben felbukkantak.

A gázvezetéket 1975-79-ben a Szovjetunió, Bulgária, Magyarország, NDK, Lengyelország és Csehszlovákia közösen építette. Magyarország is hozzájárult a gázvezeték megépítéséhez azzal, hogy az építkezést autóbuszokkal látta el. A legtöbb ilyen busz 1976-78-ban érkezett a Szovjetunióba, ahol a Minyeftegazstrojt építették: Minszkben, Groznijban, az Urálban és Közép-Ázsiában.

Az „Orenburgi” Ikarus buszok ellepték Közép Ázsiát.

1976 februárjában az IKARUS székesfehérvári gyárában különlegesen előkészített, számos technikai módosítással ellátott 255.70-es típusú autóbusz készült. Ez volt az első fecske a 700 darabos szállításnak.

Ugyanis Magyarország is hozzájárult a gázvezeték megépítéséhez azzal, hogy az építkezést autóbuszokkal látta el. Kapott a buszokból az ország olyan városa, ahol a „Миннефтегазстрой” cégnek hídfőállásai voltak. Tymenybe, Groznijba, az Urálba, Közép Ázsiába.

Az 1976 februárban elkészült első buszt viszont tesztnek szánták. 3 hónap alatt 30 ezer kilométert tettek bele, kizárólag nagy hidegben.

A busznak a szibériai éghajlati viszonyok között is megbízhatóan kellett közlekedni. Az ottani útviszonyok és távolságok erős építési és rendkívüli üzembiztosságot követeltek. Mind ehhez hozzájön a mínusz ötvenfokos hideg lehetősége. Ennél a hőmérsékletnél már csak a legtökéletesebben szerelt dízelmotort lehet hidegen indítani, azt is csak úgy, ha az akkumulátorok tárolására szolgáló teret fűtik. Fűteni kellett a pótkerék tárolóhelyét is és természetesen a legnagyobb hidegben sem süllyedhetett a kocsi belső hőmérséklete 17 fok alá. Vagyis: a tervezőknek úgy kellett áttervezniük a 255-öst, hogy hideg égövi autóbusz legyen.

A következő 3 évben készített 700 darab 255.70-es busz a Szovjetunióba exportált, megszokott piros-fehér színű buszoktól, karmazsin-színével és az oldalára oroszul írt „Minneftegazstroy” feliratával és csőfektető formájú logójával tért el.