Jól szolgáltak a végelgyengülésig

A világ számos országa közül, talán Egyiptom volt az egyetlen, ahol a 70-es években szállított Ikarus buszok szinte a szétesésükig közlekedtek. 1973-ra közel 400 Ikarus járta Egyiptom útjait, ebből Kairóban és Alexandriában 150 csuklós Ikarus 180-as és 1971-től 140 darab 556-os.

1969 elején az egyiptomi fővárosban háromlépcsős közlekedésfejlesztési programot dolgoztak ki. Az első szakaszban az autóbuszközlekedés javítását tűzték ki célul. Ezért tavasszal versenytárgyalást írtak ki, amely magyar sikert hozott, az Ikarus megbízásából a MOGÜRT 1969 április közepén aláírta a szerződést, amelynek értelmében Egyiptom 150 csuklós autóbuszt vásárolt. Ezzel az akkori értéken 5 millió dolláros szerződéssel olyan világhírű cégeket sikerült megelőzni, mint a Mercedes, a Deutz, a Fiat.

Alexandriában próbaként 5 darab 180-ast állítottak forgalomba.

A buszok kiszállítása idején a tenger nyugodt volt, de annál viharosabb volt a buszok gyártási körülménye.Akkoriban jelentős devizabevételnek számított az ötmillió dolláros egyiptomi megrendelés 140 darab Ikarus 180-as csuklósra. Az egyiptomiakkal a szerződést 1969 április derekán kötötték meg, úgy, hogy az első tízet májusra le kellett szállítani, ami nem okozott nehézségeket, mert viszonylag nagyon kevés változtatást kellett rajtuk végezni.

A gondok a következő szállításnál jelentkeztek. Az egyiptomiaknak voltak speciális változtatási kéréseik. A helyi szokások szerint a buszokat pirosra festették, fehér felsőrésszel. Az éghajlatnak megfelelően fűtőberendezést nem kértek az autóbuszokba, helyette erősebb lett a hűtés. Az ablakokat végig nyithatóra kérték. Ugyancsak a helyi szokások szerint a buszban első, és második osztály volt. A szerződés értelmében június 20-ra 30 buszt ígért a gyár, de az egyiptomiak jócskán megizzasztották a tervezőket, kivitelezőket. Így például változás történt a hűtésben is, a belső ülések elrendezésében, az ablakok elrendezésében, a hátsóhídban, a tetőszellőztetésben, és még egyéb dolgokban. Gyakorlatilag ez azt jelentette, hogy „új” 180-asokat gyártottak az egyiptomiaknak.

Az idő sürgetett, de nemcsak a változtatásokkal megspékelt 180-asok gyártásával, hanem a szállítási határidők miatt is. Egy japán hajózási társasággal kötött szerződés értelmében kéthetes fordulókkal Rijekából japán teherhajó szállította Alexandriába a 180-as autóbuszokat. Egy-egy alkalommal 28 autóbuszt vitt a hajó, 11 darabot a fedélzeti részen, 17 darabot pedig a gyomrában.
Azt is tudjuk, hogy mivel Rijekáig a 180-asok „lábon” tették meg az utat, szerződést kötöttek egy zágrábi és egy ljubljanai szervizzel, hogy az esetleges hibákat, még a behajózás előtt kijavítsák.

Végül 1969 augusztusában a gyár leszállította az utolsó tíz egyiptomi Ikarus 180-ast. Az egyiptomiak elégedettségét bizonyítja, hogy további 15 darab 180-as típusú autóbuszra kötöttek szerződést.

Az ikaruszos vevőszolgálatosok nemcsak a forró éghajlat miatt izzadtak, hanem azért is, hogy a napi ellenőrzések, karbantartások rendben haladjanak. Tekintetbe kellett venni az ottani vallási szokásokat is, hiszen a garázsokban kialakított imahelyeken naponta ötször imádkoztak, de gyakran előfordult, hogy ezen kívül is valaki további elmélkedésre otthagyta a munkáját. Már a szerződés megkötésekor ismeretes volt, hogy az egyiptomi fővárosban az autóbuszok üzemeltetése általában eléggé mostoha körülmények között fog folyni, de mindenre nem lehetett felkészülni. A csúcsforgalomban gyakoriak voltak az autóbuszok túlterhelése, és mások voltak a klimatikus viszonyok is.

A későbbi években is a „külcsínnél, fontosabb volt a belbecs”. Vagyis a kívülről lepusztult buszokat a 4 kairói garázsban modern technika várta: kormányszervó próbapad, diagnosztikai motorvizsgáló, fékdobszabályzó automata.

A 180-asokon hátsó lökhárító nem volt, de később az elsőket is levették hogy a potyautasok ne kapaszkodhassanak rájuk, mert Kairóban a buszokra kapaszkodó és onnan leeső gyerekek miatt sok baleset történt.

Az sem volt akadály: ha nem lehet a lökhárítón… lehet utazni a tetején. A visszaemlékezések szerint furcsa volt megszokni, hogy a 180 személyes csuklós buszon alkalmasint három, négyszáz ember is csüngött, a szó legszorosabb értelmében. Mindegy, hogy mibe kapaszkodtak: legyen az ablak, lökhárító, vagy az utastárs ruhája.